Az előző részben olvashattuk, hogy biológiailag másképp működik a japán és a magyar agy: míg őket a rend és stabilitás, minket a stressz és kihívás juttat el a csúcsteljesítmény szintjére. De ez nem a véletlen műve, hanem a tudomány által gén-kultúra koevolúciónak nevezett jelenség, amelyet többek között Chiao és Blizinsky kutatásai is alátámasztanak.

A kultúra és a környezet, amelyben az őseink éltek, visszahatott arra, hogy kik élték túl a nehézségeket – és végül kiknek a tulajdonságait örökítjük tovább mi is.

A túlélés törvénye: A rizsföldek kényszerítő ereje Japánban évszázadokon át az öntözéses rizstermesztés határozta meg a társadalmi struktúrát. Ez a gazdálkodási forma – ellentétben az európai búzatermesztéssel – nem végezhető el egyénileg. A bonyolult öntözőrendszerek karbantartása, a víz elosztása és a palántázás időzítése szigorúan összehangolt közösségi munkát követel meg. Ha valaki önfejűen, a többiekkel nem egyeztetve nyitotta meg a zsilipet, vagy tért el a technológiától, azzal nemcsak a saját, hanem az egész falu termését veszélyeztette. A közösség létérdekének számított, hogy kivesse magából a renitenseket. A szabályok tisztelete és a csoportérdek elsődlegessége itt a túlélés zálogát jelentette és nem döntési kérdést.

A rizs, mint valuta és a hosszú távú bizalom gyökere Ehhez a zárt mezőgazdasági rendszerhez egy másik fontos tényező is társult. A rizs a feudális Japánban nem csupán alapélelmiszer volt, hanem maga a fizetőeszköz és a gazdaság alapja. Mivel a társadalom a rizsre építve nagyfokú önellátásra rendezkedett be, a kereskedelem volumene és a potenciális partnerek száma sokkal korlátozottabb volt, mint a nyüzsgő, folyamatosan fluktuáló európai kereskedővárosokban. Ebben a zárt ökoszisztémában nem lehetett csak úgy “lecserélni” egy beszállítót vagy üzleti partnert az első adandó alkalommal. A kapcsolatok egymásra utaltságra és hosszú távú bizalomra épültek. Aki megszegett egy megállapodást, az nemcsak egy üzletet bukott el, hanem a társadalmi és gazdasági hálózatból is kizárta magát. Ez a történelmi kényszer a mai japán üzleti kultúra – és a Lean rendszerek – egyik legfontosabb alapköve: a partnereket nem a pillanatnyi profitért kell kifacsarni, hanem hosszú évtizedekig kell építeni és megbecsülni.

De mi a helyzet velünk a Kárpát-medencében? Európa nagy részén a búza-kultúra dominált. A búza megbocsátóbb növény, termesztése nagyobb önállóságot enged meg a gazdának, ami jó alapot adott a nyugati individualizmusnak. Nálunk, magyaroknál ehhez még társult a Kárpát-medence viharos történelme is. A mi régiónk évszázadokon át ütközőzóna volt, ahol váratlanul érkező tatár, török vagy más hódító seregekkel kellett szembenézni.

Ki a hős? Búvár Kund vs. a rőzsés fiú A két kultúra közötti különbséget az is mutatja, hogy kiből válik legenda, nemzeti hős.

Búvár Kund. A magányos harcos, aki, amikor ég a ház, egyedül a vízbe ugrik, és egyéni kockázatvállalással, csellel oldja meg a válsághelyzetet. Ez a klasszikus “tűzoltás”: a krízisre adott zseniális, azonnali, egyéni reakció.

Ninomiya Sontoku (a “rőzsés fiú”). Számtalan japán iskolaudvaron ott áll a szobra: egy fiú, aki a hátán rőzsét cipel, és közben könyvet olvas. Ő nem egy hirtelen hőstettéről híres, hanem a szorgalmáról, a takarékosságról és a közösségépítésről. Arról, hogy a falvak gazdaságát aprólékos, kitartó munkával és rendszerszintű lépésekkel állította helyre. Az ő hősiessége nem a tűzoltás, hanem a megelőzés és az építkezés.

A magyar szupererő: A radikális innovációs képesség A történelem során nálunk nem a konformitás, hanem a leleményesség és a gyors helyzetfelismerés volt a siker kulcsa. A magyar agy nem a szabálykövetésre szelektálódott, hanem a váratlan problémák megoldására. Arra, hogy ha bezárják az ajtót, bemenjünk az ablakon. Ez nem fegyelmezetlenség, hanem egy másfajta erőforrás: az adaptivitás és az újító készség. Gondoljunk csak nyugodtan a „Marslakókra”, a magyar tudósokra, akik egyetlen generáción belül adtak a világnak számítógépet, atombombát, modern repülést és játékelméletet.

A nagy kérdőjel: Miért okoz ez súrlódást a termelésben? Ha ilyen jó problémamegoldók vagyunk, miért küzdenek a magyar gyárak a hatékonyság fenntartásával?

A válasz abban rejlik, hogy a Lean rendszerek alapja a stabilitás és kiszámíthatóság. Ez a japán „rőzsés fiú”-mentalitásnak biztonságot ad, a magyar „Búvár Kund”-mentalitás viszont ezt gyakran monotonitásnak és béklyónak éli meg. Ha a munkavállalót úgy érzi, hogy egy túlszabályozott rendszerbe kényszerítik, unatkozni kezd, és kreativitását nem a rendszer fejlesztésére, hanem a szabályok kijátszására, adott esetben akár veszélyes magánakciókra fordítja. Így lesz a magyar kreativitásból a termelésben stabilitási kockázat.

Akkor mi a megoldás? Nem várhatjuk el a magyar munkavállalótól, hogy japánná váljon, és elfojtsa az egyéni ambícióit. De azt sem hagyhatjuk, hogy az egyéni “hősködés” a standardok és a minőség rovására menjen.

Itt jön a képbe egy a japán harcművészetekből származó fejlődési modell, aminek a nyugati megfelelője már-már a feledés homályába merült. Ez a modell a Shu-Ha-Ri. Ez lehet az a hiányzó keretrendszer, amely teret ad a magyar zsenialitásnak anélkül, hogy a folyamat stabilitása sérülne.

A következő, záró részben szó lesz a középkori céhekről, értelmezzük a Shu-Ha-Ri-t a csapat fejlődése szempontjából és felvázoljuk az irányt, amelyen elindulva önjáró szervezetet építhetsz a magyarok szupererejét felhasználva.